Éterbéli verses barátomnak
Írta: nagygabi Dátum: Május 17 2009 06:21:31
H
E sorokat, mit ide írok,
talán versnek nem neveznék,
talán nem is annak szántam,
inkább olyan köszönetnek.
Teljes hír
E sorokat, mit ide írok,
talán versnek nem neveznék,
talán nem is annak szántam,
inkább olyan köszönetnek.
S hogy kinek is szántam? remélem,
hogyha ezt itt elolvassa,
tudni fogja hisz jó pár éve,
barátságunk, bár más helyen,
de a versszeretet hozta.
A versek bizony, meg a játék,
játék kérem a szavakkal,
Egyel, vagy éppen hárommal,
No de verlánc is volt,
ki ne hagyjam.
S hogy miért is a köszönet,
elmondom majd azt is szépen.
De elébb:
hogy biztos magára ismerjen
folytatom még egy-két sorban.
Szóval, itt a „neten” kérem,
egyszer fórumozgattam én szépen,
Meg egy- két helyen keresgettem,
mígnem verses -játékos
helyekre leltem.
Ezen helyeken játszottunk,
játszadoztunk a szavakkal, ,
S olykor, ha épp úgy tetszett,
kicsit rendetlenkedtünk,
de sohasem szemtelenkedtünk.
S mindig vigyáztunk mi arra,
hogy a játék szépsége
az bizony ne menjen „balra”.
Meg ne bántsuk a másikat,
megválogattuk hát a szavainkat.
Azután már „ismerősök”,
majd jó barátok lettünk,
itt az éteren keresztül ,
egymásnak olykor segítettünk.
Mert a szép szó, az is vigasz
biz nagyon sokat érhet sokszor,
Meg is adtuk mi ezt ha kellett,
egymásnak már egy párszor.
Mostanra már a versszeretet,.
minket egyre több
helyen hoz, hozott össze
De sohasem irigykedtünk,
vagy mondtuk:
hogy te menj messzebbre
Sőt, örültünk,ha a másiknak
sikere lett, bár a mi verseink
inkább sokszor, talán csak
hogy is mondjam, magunknak lett.
Már hogy az enyém
legalábbis, mert az Ő nevében
bizony nem beszélhetek,de úgy
érzem, ahogy megismertem
verseiből. hogy „rokon lelkem” lett.
Most egy ideje nem verselgetek,
mert bajom volt éppen elég,
De legutóbbi versemben,
-amit ide még feltettem,
Menni kell címmel-,
meg is írtam keservem.
S eme vers úgy érzem, hogy
tán túlságosan fájdalmas lett,
azért aztán itt mondom el,
hogy ne szomorkodjon,:
bár én akkor azt szerettem volna,
ha a párom messze elmegy,
nem lássa azt mit szenvedek,
S emlékében mindig
csak a szép maradjon meg.
De ő bizony el nem hagyott,
Immár huszonhat éve lesz,
e szép hónap végefelé, hogy
ismét egy évvel többet
él/t/ünk együtt meg.
S most jöhet, hogy mit
is köszönök én itt meg
a verses társamnak:
Hogy szorgalmasan küldözgeti
nekem a feltett verseit,
ezzel is jelezve felém,
hogy nem talál semerre,
hiába lesi verseim, bizony
mehet ő bármerre.
Ezúton jelzem neki
immár e kis vesben/?/
hogy megvagyok még, s nem
ment ám el, nem ment biz el,
a versektől a kedvem.
Lassan újra visszatérek,
visszatérek majd , mint régen,
Csak arra kérem, hogy kis időt,
egy picikét nékem adjon még.
Addig is köszönöm neki.,
Hogy engem el nem felejtett,
S esetekben gondolt reám,
s verseivel felkeresett.
Verseivel, melyeket persze
e helyre is mindig feltett,
De hogy nekem is elküldte
ezeket, picit mindig
jobb kedvre derített.
Ezt köszönöm én,
hogy a reményt
éltette a szívemben,
S azt sugallta, hogy
hogy süt még sokat
nekem is a napocska.