Voltam én napnak ékes sugara,
Holdnak gyermekin szendergő fénye,
Átutazónak békességet megigérő,
Ezerszer megálmodott igaz léte!
Voltam ezerszer- ezer lopott csók,
Hamvas, rózsálló, ébredő hajnalon,
S voltam csendesedő boldog ölelés,
Megfáradt, szeretet nélküli alkonyon.
Mikor más téged csúnyán elhagyott,
Mikor szavakkal ölte szegény lelkedet,
Én csak némán néztem- néztem tétlenül
Hogyan is viszed, ember adta nehéz terhedet!
De szólt egykoron egy édes hang,
Legalább te segíts rajta, és óvjad őt,
Add szereteted néki, ahogy senki más,
Hadd érezze, hogy szép lehet az eljövő!
Hány év telt el azóta Ó Istenem,
Már nem is tudom, nem is számolom!
De boldogít a tudat, s a vágy ma is, ma is,
Hogy kopott mankó lehetek, minden hajnalon!