Oh, öregedő lant, eljárt feletted a kor,
csak ki mögötted ül, a virtuóz az új.
Húrjaidon bérel házat a szürke por,
időknek szemcséi azok, ( kedv' ) öreg úr.
A kéz, mint valami fekete zongorán,
játszik, játszik, játszik, meg nem áll az soha - soha.
Könnyét vagy fájdalmát, szívének dallamát,
mindegy mit, a kéz csak játszana, játszana.
S némát sóhajt az élet, új idő jő,
szállnak a mostoha évek, ( tovaszállnak ).
A lant mögött már más, új vétel levegő,
teljesen kortalan tér lakja a lantnak.
Múlt korok nagyjai, tanító mesterek,
ti mit gondoltatok, mit ért akkor a lant?
Elmondták a választ gondola műveitek,
s a művészetet is eltakarja e sírhant?
"Gondola művetek" múlt életünk taván,
mint a büszke hattyú, csak ékesen suhant.
Megakadt betűk s hangok a romantikán,
fantázia Velencékben szólt búsan a lant.
Múzsa, minden hónapokban termő szőlő,
megrészegít és szívét veszti az ember...
A lant látta mennyi szellem - emberöltőt,
kisértett századot, mennyit kísért ez el...
Nekem van kezem, múzsám, dobbanó szívem,
érzéseim egykor fényben vagy feketében,
a lant szép dallamát még hallani vélem,
átjárja ritmusa testem, lelkem és vérem.