Talpalatnyi
hó
nem
lepte,
zúzmara
nem
mossa
le
leveleidről
a
zöld
színt.
Álmatag
arcom
rejteked
útjait
járta.
Titkokat
őrzöl,
szépséged
belülről
fakad.
Ibolyát
kábítasz
bokrok
alján
tavasz-
imádatod
rügyeket
bont
fák
csücsörítő
megtört
ágain.
Erdődbe
léptünk,
tacsi
barát
kísér
hűen
minket,
számára
a
kimért
határig.
Éhes
őzbakocska
keresgél,
vaddisznó
társak
nyújtóznak
elhízottan.
Anna
halk
szava
hív,
indulok
találkozni
vele…
Ismét
látlak,
tavak
asszonya,
szépségedhez
nem
kellenek
szavak,
elég
a
puszta
némaság,
hitem
beléd
vész…
Belemerültünk
az
erdő
csendjébe,
kóborlásunk
elrejtőzött
kápolnánál
ér
véget.
Imára
kulcsolt
kezem
megremeg,
kísértést
keltő
érzések
nem
bújnak
el.
Semmi
közepén
létezik,
birtokolja
a
csöndnek
ezernyi
erejét.
Lépteink
távolodó
nyomát,
elnyeli
az
emlékezés…
2007. február 16. péntek