Mulandó
Messze szól a gyászharang, néma csendes dallama
Midőn
Eljön a hajnal, s új halottat lát a sírvilág.
A pap monoton, rekedtes hangja
Megtöri a szentséges hely nyugalmát.
Egyszer
Fekete rózsa szirma száll, egy angyal szobra fölött
Magával
Ragadja egy kisfiú élettel teli szemét.
A nap fénye, titokzatosan beragyogja a ködöt.
A kisfiú nem tudja, mi szorítja össze lelkét.
Halál.
Szobrot állítunk a halottnak, vagyont költve reá.
Mert
Most tudjuk kifejezni utoljára iránta érzett szeretettünk.
Síró angyal vigyázza örök álmát, a hold sápad fényt, bocsát rá,
S ő ezekből mit sem érezhet, örökre elhagyott bennünk.
Messze szól a gyászharang
Fekete
Ruhás emberek utolsó könnycseppjeiket morzsolják el kendőikbe
Eljön a hajnal, s új életet lát a sírvilág
Egy kisbaba ríó hangja
Megtöri a halál nyugalmát.
Egyszer
Elmúlt a temetés, elmúlt a születés.
Egyszer
„Véget ér az álom, véget ér a nyár.”
A gyermek csak sír, sír tovább, hiszen tudja már.
Az élet olyan mint a temetés.
Mulandó.