Kétségbeesetten verdeső szárnyaikkal
Hasítanak az ég mélykék tengerén,
Délnek repülnek, céltudattal, emelt fővel
A jobb élet keltette remény szelén.
Fáj elhagyni az otthont; már az első lépés
A honvágy sebét hasítja fel mélyen,
Hiába kecsegtet langymeleg ábrándokkal
A horizont mosolya fenn, az égen.
Ám mennek, mégis mennek, egyre sebesebben,
És már rég messze járnak, távolodnak,
Aztán elnyeli őket, végleg – tán örökre –
A láthatár… Ég veletek, kedves, madarak!