Kikelet
Mint szerelmét féltő gnóm,
fájdalma kínját nyögve a tájba
jeges keze olvadón
még egyszer utoljára
havat töröl ki szeméből…
ideje lejárt.
Még érzékei tompán fájnak,
de valahol a kút mélyén
forró elemi bugyogással
tör fel és duzzad benne fénnyé
a természet rügyező öröme…
indul a tavasz.