Milyen szépről írhatnék ezután még?
Voltam már minden, mi önnön tüzétől ég
Most magamra nézek, és elfog a sírás:
Elfogyott belőlem minden teherbírás...
Voltam már szikla, mely saját erejétől
Retteg s halált nem félve álmodik veszélyről
Voltam már patak, mi fűzfának a parton
Ugyanazt csobogja s sosem marad nyugton
Voltam én már szeretetre éhes gyermek,
Ki önző sikolyától megvadulva szenved
És igen, voltam már szívtelen vagy szemét
De még sosem éreztemem az undor erejét.
Sosem értettem, milyen tükörbe nézni
El nem hinni, hogy az égig lehet érni
Tűz nélkül, kiégett-fakón várni arra,
Hogy valami ezt az undok közönyt felkavarja.
Mert mi lett belőlem? Egy árnyék, egy egér,
Nincs már senki, aki ezt még megértené
Nincs, kinek türelme vagy ideje lenne,
Hogy minden kábult álmomból felébresszen.
Pedig fel tudnék állni, hogyha akarnék
De most érzem, az egyedüllét ajándék
S én csak fekszem itt, hol a magány hagyott,
Várva, hogy új életre keljek egy napon..