Érintenélek, de eltűnsz,
Mihelyt, pilláim ismét a világra nyílnak.
Hívnálak, de megszűnsz,
Tüstént, amikor a virágok szirmot bontanak.
Néznélek, de tovaillansz,
Amint, a hajnal bíboron rám telepszik.
Hallgatnálak, de néma maradsz,
Mert, az álmom a napfényben már holtan fekszik.
Beszívnám illatod, de elhagysz,
Miként, a hold elvonul, s az ég már kéken ragyog.
Fognám kezed, de semmibe vész,
Ahogy, a valóság hangjait meghallom -valaki kopog.
Maradj, ne menj!- cserébe mit kérsz?
Gyengéden simul egy kéz,! szólítanak. -Ébredj, keresnek!
Te és az ábrándképek, így a sötétbe vesznek…