Az éj jótékony sötétjében sebesen rohan,
a felhalmozott gondolatoknak, vert serege.
A vágyak diadalmaskodnak és távolodva,
testből, éhes, girhes ordasként virrasztanak.
A fáradt elme meggyötörten tiltakozik ellene,
de csak az erekben a sebesen száguldó vér
vívja harcát, az ősi ösztönök harcosaival.
Egy könnycsepp csillog, és harmatként hull.
A vágyak is, mint megfáradt bogarak mind
hazatalálnak és továbbra is, elveszel bennük.
Nyitott tenyérrel, bolondos nyugalommal,
ott állsz zavartalanul s elnézed útjuk végét.
Kéjes arccal veszik át a test minden sejtjét,
s a szív háborgó vizein víg győzelmet ülnek.
Itt az érzelemmentes, gyulladásos világban,
gyomorbeteg, hazug szerelmek születnek.