Kiszáradt szemeimből könnyeket oly nehéz előcsalogatni,
mint az énekesmadarat a kalitkájában feledhetetlen csicsergésre bírni.
Sok a pofon mit el kell tűrni, és olykor meg kell feledkezni arról, hogy miért is élsz,
mert a hétköznapok szürkeségében lassanként elveszel,
s egy beépített robot leszel.
Elfeleded a bánatot, s örömöt,
teszed, amit tenned kell.
Magánéleted romokban hever vagy sohasem létezett,
benned végeláthatatlan űr keletkezett.
Miből élsz?
Beteljesületlen álmokban hiszel,
miknek útvesztőiben elveszel.
Kérlek, ébredj fel, térj magadhoz végre!
Miért nem hiszed el, hogy egyszer eljön, ami még sosem?
Kapni fogsz te is ajándékot, számtalan élményt,
soha el nem feledett boldogságot.
Hitetlen lélek ki hinni nem mer, a csalódás félelme belé végtelen szárú jeges gyökereket ültet el,
azt a hideg érzést,
mikor már nincs se könny se érzés,
csak maga a semmibe bámuló létezés.