Várom a pillanatot,
Mikor végre kárpótlom
Lelkem a fájdalmak
Miatt,mikor majd
Ott állok előtted,s
Az arcodon láthatom
Az őszinte félelmet,
Melyet még sosem mutattál,
Amit csak miattam fogsz érezni!
De akkor vége lesz!
Végre…
Elég volt a néma dühből,
Az őrült utálatból,
Amilyet csak miattad érezhetek!
A fájdalom az,amely a legerősebb
Bennem,mivel egy életen át
Úton leszek…
Csalódottság lakozik ebben,
Nem ez,amit vártam,
Nem az,amire vágytam…
Helyette pofonokat kaptam,
Oktalanul,pedig megtettem volna
Bármit a kedvedért!
Köszönöm,már jól vagyok,
Már megtaláltam az őszinte
Boldogságot. A barátot,ki
Mindig ott van velem,
A szerelmet,ki úgy szeret,
Ahogyan viszont szeretem!
Egy kérdés,melyet felteszek magamnak,
Bár választ rá senki sem adhat;
A végtelen harag képes-e legyőzni
A fájdalom ’oly erősen gyötrő érzését…?