Tegnap még azt gondoltam,
hogy feladom az összes tavaszt,
s elbújva a világ elől,
harcolok egyedül,
csak magam.
S,hogy tényleg értelmetlen a lét,
hisz egyszer,
majd mindőnknek szól a harang,
hogy talán jobb is így,
s én megyek hamarosan.
Aztán megláttam felkelő napot,
az éjnek bársonyos mosolyát,
a madarak vidám énekét,
s a rossznak a jó oldalát.
S rügyet bontott bennem is,
a létnek fontossága,
az élet megélni akarása,
s,hogy van dolgom a mába.
Ez adott hitet mindenhez,
hogy reggel szép legyen az ébredés,
s szeressek mindent magam körül,
s lássam,
bennem a világ ölelésre kész.
S ha néha szomorúan,
tekintek is a jövőbe,
s egyedül élem át ,
ahogy haladok előre-előre,
erőt ad majd a feledés,
s csak a szépre gondolok,
s megbocsájtom a világnak,
hogy nekem csak ennyit adott.
-De addig még élni,
s átölelni a világot..
ezt akarom.