ÁLMATLANUL...
Belső fényem
utazik zuhatagaimban,
alázattal simogatja
sötét ereszeim,
csillagok pislognak
halott öbleimben
s szavaim számban,-
mint harangok kalapácsa-
alkonyuló fekete egemen
kiszámolják napjaim...
olyan ez, mint a dob,
mint mikor kong
üres éjre,-üresebbet...
mély kutak
szomja a szemem,
parcellányi szűk lélegzésben
-kérdem magamtól:
vajon kell-e még?
hogy visszaálmodjalak
magamnak...
betakarnak
moccanatlan napjaid,
körbe zársz,-ködben,
s én feszítem szét
mosolyod kerítését
talán...
nem is ölelsz már,-
távolodsz,
mint ár, mi fejem fölött
zúgva átcsapott,
s én csak könyörgök
-sürgő-forgó lelkeknek-
ne hagyj itt...kérlek!
rám csukva a világot...