Szél jár a fák között lehelete jég,
Arcomba fúj lelkem is remeg,
A hold arca sápad, kékül az ég,
A bokrokon ébredő veréb sereg.
Álmosan a Nap egy felhőbe bújik,
Aludna, de takaróját cibálja a szél,
A vörös felhő lassan lábára csúszik,
A fehérlő mezőn felragyog a dér.
A fákon hatalmas szétterült feketeség,
Mintha az est itt maradt ruhája lenne,
Varjak ülnek, kárognak: Nincs eleség!
S indulnak a földön árnyékot növesztve.
Csend sétál a mezőn, s a kezét fogva
A hallgatás együtt lép hangtalan vele,
Csak állok mozdulatlan kissé vacogva,
Épp hogy hallatszik lélegzetem nesze.
A távolba nézek, de nem látom sehol,
Hiába forgok kutatva az ég peremét,
Csak tudnám, hol jár, merre bandukol?
Nem hallom a Tavasz közelgő énekét.