Mikor a kétség, mint fedő lenyomja a lelket,
s nyög bele, mint terhét cipelő zsákhordó ember.
Gyászkocsik dübörögnek, dob, és zene nélkül,
átvonulva a szíven tovább, síró reménnyel egyre.
Hogy tetszenél nekem!- ha rám szórnád a fényt,
ahogy én tenném veled, s nem lenne több kétség.
Fogadj el, ami most sírbolt, élet lesz, ragyogás.
Felhők ravatalában életre kel, aranyszínű áldás.
S a pillanat egy-egy kéj morzsát újra felfal,
bizony abból, ami egész életútra jár nekünk.
Fogadj el, mert fogy a nap és az élet nem vár,
s rám szól: időd lejárt, halj meg, álmodozó már.