S jő a bíbor alkony,
csend borul a tájra,
befonja az éjnek
fekete palástja.
Szemem bús merengő
elhalkul a lárma
fodros kék tó vízén,
a Hold fátyoltánca.
Gyengéden simogat,
olyan lágyan ringat
a meghitt szerelem,
tudom, a lelkedben
az érzés még jelen.
Hagyd csak, szóljon, mint egy
templomi orgona,
ha szíved kitárod
örömnek lesz hona.
Ne félj, lényed remek
csak szeretni lehet.
Te enyém - én tied,-
így a világ kerek.