Te, kit az idő gyúrt egésszé nem értheted:
Sorsod önálló, nem uralod, nem élheted!
Csak vájkálsz, kutakodsz de nem találsz,
Sírodra meddő gyom nő
S nem termékeny talajból kalász.
Én, kit az ősz szült emberré már rég azt érzem,
Hogy nem nőhetem ki, nem hagyhatom el fészkem.
Csak táplálom, hordom rá a sarat,
Erdőkből és felhőkből
Válik ki a párafoltos salak.
Bükkfa vagyok, könnyező rengeteg lakója.
Zöld világ s ezer érő termés tartója,
Lomb-gyöngy vagyok s fénylő zöld levél.
Telek szajhája leszek
Lásd, az idő alattam oly sekély!
Tölgyfa vagyok, védő odúk köré serkenő,
Rövid pillanat és végtelen emberöltő.
Kelta álom, szép ideál vagyok,
Kit a szétvált Pangea tárt
Szép szemetek elé, szelíd vakok!
Hamvas éger vagyok, kicsiny és szabálytalan,
Árnyékomban a képzelet is határtalan.
Tündöklök sárban és ingoványban,
Holt madár, toll és talár
Mi fedi testem egy hintaágyban.
Huszonegy fagyos század haldoklik mögöttem,
Rothadó turul tetemnek mondom: Megjöttem!
Réten állsz, hol én fakulok vággyá.
Katonák, pentagrammák,
Horogkeresztek préselnek rozsdás szög alatt
Keserű intarziává.