Vallomás, semmi több…
Éjszaka a sötétben,
Megelégedve és boldogan,
Bár fáradtan egy kicsit, mégsem túlhajszolva,
Úgy érzem ajkamon a mosoly igazi alakja,
A szerelem furcsa mozzanata,
Hisz ha hitem szerint történt volna minden,
Mi ketten soha nem érinthettük volna egymást éppen,
Ezért olyan furcsa minden,
S érdekes, hogy a szavak mit érnek,
Egy szerelemmel teli éjszakán,
Mikor a boldogság ránk talált,
Rózsabokor ablakom alatt egyszerre elöntött illatával,
Hisz velünk együtt bontakozott ki,
Oly szeretet éltette mely minden rossztól megvédte,
S csak virult és terjedt,
Lágy tapintású édes gyönyör,
Ez az igaz szerelem,
És a legnagyobb öröm az életben,
Hogy ezt veled élhetem meg,
Forog a világ,
Az emberek jönnek, mennek, eltűnnek,
S mi csak egymás tekintetét fürkésszük,
Nem kell álnok kígyók szavától félnünk,
Mert a szerelem tiszta lángjával égünk,
S mindent átvészelve élünk,
Mert nekünk ez a lét,
Egymás nélkül mit sem érne,
Mert mással a nap is más,
Mással a pillanat is szürke, unalmas,
Sohasem ugyanaz!
Egy apró, törékeny, másnak érdektelen
S nekünk oly ékes pillanat,
A szememben könny remeg,
És a szerelem letörli azt,
Mondván, ez egy boldog pillanat,
Ilyenkor nem könnyel áztatjuk arcunkat,
Hanem boldogan vetjük magunkat kedvesünk karjaiba.
Kedves, érzéki mosoly,
Lábam remeg, és nem tudom,
Bírom e még, hogy segítséged nélkül két lábon álljak,
Nyugalom tengerébe nézek, s érzem, szívem nem tűri,
Nem állhatja e távolságot,
Esdekel tiédért, ki megérti minden őrült ritmusát,
Minden gyerekes vágyát,
Titkos szavát…
Szeress, suttogja
S nem hiába,
Mert a szerelem keblére ölel minket,
S érzem, otthonra leltem nálad végre.