A tó mélyén.
Egy különös patak,
Benne egy ember alak.
Szeme hunyva,
Teste mozdulatlan.
Nádas veszi körül,
Szárukat kecsesen ringatja a szél,
Alkonyodik már,
A fehér hold üldözi a napot el.
Lágy tücsök dal,
Madarak jó éjt kívánó szava,
Békák méltóság teljes pöffeszkedése,
Készülődik az éj az uralkodó ülésbe.
Ott lebeg a tóban,
Egyedül, s fagyottan,
Arca érzések nélküli,
Teste lelkét nélkülözi.
Egy fáradt vándor üldözte őt ide,
Kíméletlenül, és keservesen,
Naivságáért a szabadságával fizetett,
Lelke rabláncra került, nem menekülhetett.
Távolról zörgés hallatszott,
Nádak hajoltak a földig,
A békák iramodtak százfelé,
S egy férfi bele nézett a víz tükrébe.
Hosszan nézte a lányt,
Remegő képét fürkészte,
Ajka vonalát,
Arca fagyos fehér bőrét.
Nem állhatta tovább.
Kezével kettétörte a tükröt, mely elválasztotta a hajadontól,
Megmarkolta csuklóját,
A lány szeme életre kelt.
És a férfi kirántotta a vízből.
A lány jéghideg teste övéhez csapódott,
De nem fagyasztotta meg,
A férfi szíve melegítette őt fel.
A fagyos vidéket meleg széllel ölelte körbe
A pár fellobbanó érzéki szerelme.
A lány többé nem raboskodott a tó mélyén,
Ott delelt már a férfi szívén.