Megtört életek
Fáradt hajnalok,
Ma nem adnak fényt,
A börtön éltű ablakok.
Nehéz a lánc, nehéz,
A szív kegyetlen vádol,
Énekelve a fájó rigmust,
Az üdvösséged, oly távol!
Ha távol, hát legyen távol,
Én már többé, nem harcolok,
Kész, vége, ennyi, ennyi volt,
Szabadságos boldog hajnalom!
Megunt napok szeretője,
Szívtelenek gonoszok csillaga,
Rám világított pestises fényével,
S azóta rothadásos, minden éjszaka!
Minden kín, azóta idebenn él,
Szívem úgy érzem megszakad,
De valami belül azt súgja nékem,
Költő, elcsüggedni, nem szabad!
Vedd a tollad, és a papírt,
Szabadságod igazi kulcsait,
S hozd fel börtönöd mélyéből
Főnix éltű boldogság hamvait!
Ha bűnhöz volt merszed,
Legyen az élethez is újra,
Mert azt nem dijazzák odaát,
Ha valóságod leragad a múltba.
Felejtsd el végre a börtönöd
Felejtsd az örök, balsors átkot,
Lásd meg inkább az áldott fényt,
Parnasszusi szabadságod, melyre szíved vágyott!