Ki emlékszik rá, hiszen rég volt
Az iskolapad évszaka,
Mikor szorgosan tanult, okult
Kisdiákok lelkes hada.
Számtanlecke, magyar felelés,
Sok-sok izgalom adódott,
Mikor irat és kivel irat
A tanár röpdolgozatot.
Soká tartott, mire a tudás
A fejekbe belecsorgott,
Nyolc éven át az elemiben
Jártak ezernyi tanórát.
És mikor az óra nehezen
Csengőszóra véget ért,
A sok gyerek pillanat alatt
Mint a villám, magához tért.
Kirajzottak az udvarra mind,
Nevetgélve kiszaladtak,
Hogy tíz-húsz percig önfeledten
Élhessenek a játéknak.
És ki emlékszik, hiszen rég volt,
Andalgónak lankáira,
Iskola mögött végigfutó
Sűrű erdős domboldalra.
Én emlékszem, el nem feledem,
Andalgó bennem tovább él,
Hívogatott és csábítgatott,
Volt bár tavasz vagy volt bár tél.
A füves udvar után vártak
A fák örök izgalmai,
A domboldalnak, Andalgónak
Örökifjú játékai.
Ősszel vívtunk, a háborúban
Győzelemért békés csatát,
Télen szánkókon versenyeztünk,
Megéltünk elszánt hócsatát.
A tavasz elhozta a lustább
Mókák lustább időszakát,
Ha eleget futottunk, ott fenn,
Rúgni kezdtük a bőrlabdát.
Nyáron pedig, előkerült a
Vízzel töltött vízi fegyver,
Szaladtunk mind a zuhany elől,
Utánunk a víz, mint tenger.
Mikor a szünetünk véget ért,
Búsan mentünk a padba be,
Tűkön ülve vártuk megint, az
Órának mikor lesz vége.
Oly sok hosszú év tovaszállt már,
Ezek az idők elmúltak,
De Andalgó emlékét őrzöm
A jövendő utókornak.