kecskeméti költő emlékére
(Jakabszállás, irodalmi tábor, 2009 nyara)
Hálaadásra jövünk: a sivár homok ősi hazája
Várja oázisként mai szomjas utódait vágyva.
Ott, hol ezüst-aranyos színekben fürdik szivárvány,
Házad, az ó-gyönyörű, nem lehet, nem marad árván.
És ahogy, Istenem, adtad a Földet, a szépet, a szentet,
Úgy termett a homokból, költő, általad élet.
Ültettél fákat, szüretelted a tünde-gyümölcsöket.
Tudtad jól: az arany homok meddő méhe teremhet.
Mert hasznára akartál lenni szülőföldednek,
Hol harmónia s béke segít a szegény embernek.
Nagyváros zaja nem hívott oda, költő. Érte nem
kótyavetyélted el ezt a madárdal-csöndes berket.
Rab lettél hát, önnön patriotizmusod rabja,
Senki sosem próféta saját hazájába’.
Így hát idejártak a jó kortársak pihenni meg írni:
Móricz Zsigmond, Németh László, Erdei Ferkó,
Sinka, Tamási, Veres meg Féja, Szabó Pál és
István, Áron, Péter, Géza, Dezső és sok „haver”.
Szóltatok Istenről és fontos volt a család s a hon,
Fájt Magyarország sorsa, szerettél volna segíteni.
Mint jó magvakat, álmaidat plántáltad e földbe,
Áldja az Isten az életfád hajtásait érte!
Elizabeth