Egy, kettő, három,
Talán négy mérföldhosszra Écs határvonalától,
Könnyed kis sétára a rétek füves hátától,
Pándzsa-parton végighaladván Győr irányába,
Sínek mentén bandukolva,
Virágok, cserjék ölén át
Téve meg a léptek sorát,
Kis buckához érünk oda,
Halom kurta magaslata,
Hamar felkapatunk fején,
Hogy leülhessünk tetején,
És körbenézzünk a síkon,
Ezen álombéli tájon,
Elképzelvén múltat, egykort,
Egy sokkalta régebbi kort;
Tizenhatodik a század,
A török hazánkra támad,
Védi sok hős meg sok végvár,
Győzni, ó, győzni kéne már!
A török nyomul előre,
Kisalföld szép vidékére,
Gyenge védvonal áll csak ott,
Mi jobb napokat is látott,
Palánkvár-had áll, akár vért,
Elszenvedve sok jajt, sok vért,
S utolsóként áll Petkevár,
A támadásra bátran vár,
Ám a várt roham elmarad,
Visszavonul a vert török had.
A jelen hajnala végül őt is utolérte,
A tizenöt éves háború bekebelezte,
Nem maradt más hátra, csak a bucka, csak a halom,
És nyugszik, békében, az örök rét-ravatalon.
Ha utad Győr felé megyen, mező ölén, Pándzsa-parton, sínek mentén,
Nézz le: talpad alatt, a vasútban áll Petkevár minden sajgó köve!