Néha, ahogy most is, boldogság a magány
A saját közeg, a szerettek, a puha ágy
Puha párna, mit agyon zokogtam
Mert fáj, de nem lehet tudni miért futottam
Szembesültünk egymással,
Most pedig bezárkóztam önmagammal
Abba a sötét szobába, amiben önmagam lehetek
Átjárja a zene, a művészet, s az emberek, kiket szeretek,
Körbenézek, s furcsamód, eltölt egy érdekes öröm
Nincs jókedvem, nem nevetek, de abban pillanatban tudom ki vagyok, és ezt
megköszönöm
Ezért jó bezárkóznom, ezért jó itt lennem,
Mert többször érzem hogy tudom ki vagyok, és ezt az érzést mostanában a legjobban szeretem
Annyi mindent elmondanék, mesélnék megállás nélkül,
De fáj, és a boldogság mostanában bennem mélyen ül,
Persze hazudok, hogy jól vagyok
Még önmagamnak is hazudok,
Azóta nem értem magam, furcsa kimondani
Egy kívánság, egyetlen egy van csak: önmagam visszaakarom kapni