Elhagytak a szárnyaim.
Már nem tudok repülni talán sohasem tudtam csak mertem hinni,
hogy a világot mégis megtudom váltani…
Abba az álomba ringattam magam,
hogy igen is sikerül időben elkapnom a bárányfelhőket
és nem fogok a semmiből földre zuhanni.
Tévedtem…
Sziklák mezejének közepén összetörve tértem magamhoz.
A hullámok verdestek hol magukhoz, hol pedig a sziklákhoz,
hogy még jobban fájjon.
Fogalmam sem volt mitévő legyek.
Örökre elvesztem
nem volt ki segítsen.
Lecsukódtak szemeim
a halál küszöbére értem, éreztem.
S akkor mikor már a legutolsó kiáltás is elhagyta ajkamat,
felemelték megsérült szárnyaimat.
Végre megérkeztem oda ahová akartam
fénylő csóvákat láttam s a kitárulni készülő boldogság kapuját
ahol nincs se gond, se semmi bonyodalom,
csak én és a megtörhetetlen szárnyaló világom.