Csak nézem a puszta magányában,
a régi malom óriás kerekét,
vad szelek már nem cibálják,
rongyát az idő vas foga ette,
és a múltat, mint vén-öregember,
görnyedt hátára vette.
Benn, csak egy bagoly huhog,
az odvas gerendán ül,
talán alszik, mert nappal nem repül.
az ódon falak homályában, egyedül.
De délután a Nap, arannyal körbefonja,
a múlt képeit festi rá.
Felvillannak a régi képek,
mintha élne, meg mozdul kereke.
Előtte áll a molnár, piszkos fehérben,
búzát őröl, illatos kenyérnek,
s rozzant szekerek viszik a lisztet.
De nem, a rozsdás idő megállt benne,
lassan pusztul el, magába roskad.
Végül gaz nő majd romjain
és az utolsó magból,
kalászba szökik a nyár.