Itt van ez a kétely... Sok verset olvasok,
S némelyik olyan, hogy menten elolvadok.
Sosem leszek olyan, mint más, írói álnevén,
S eltűnődöm magamban: akkor minek írok én?
Választ erre nem lelek, csak egy belső kényszer,
S amit alkotok, egy darabig olyan, mint egy ékszer.
S már-már örülök, hogy végre egy jót alkottam,
De ezzel a dologgal csak magamat áltattam.
Pocsék az egész, értelme nincsen,
S nekem már nem is ez a legdrágább kincsem.
Ha nem vagyok a legjobb, mi értelme írni?
Most halkan elbúcsúzom, nem szeretnék sírni.
Pennámat a kezembe többé nem veszem,
S az írást innentől örökre befejezem.