ZÖLDSZEMŰ
A zöldszeműnek égető fogságában
gyötrődve hiszi a saját silányságát,
s gyötri a másiknak az éltét, világát.
Lebukó nap színének vörös virága
szemét elborítja. Építi légvárát
kétségek zsámolyából. Tapogat vaktában,
gomolygó ködében vakként. S csípős szavának
ostorát pattintja csattintva, kikelve
magából, ordít ő magától. Elvetve
lándzsáját, mégis buzgón ő nyalogatja
vélt sebét. Bizonyosság kell néki éjjelen,
nappalon, s foggal-körömmel harcol érte.
Nyughatatlan, féregrágta teste-lelke
vetődik nyomodba, majd ugrik utánad.
Levegőt nem kapsz, koslat lépted nyomában –
nem bízik magában. Életét, s életed
átszövi a gyanúsítás, s gyanakvásnak
pókhálós országútja. – Jaj, megfojt véle!
Keresztre feszít örökös faggatása.
Lelked szárnyát megszegi birtoklásával,
s mállasztja szerelme szikláját kételye.
Csobogó csermelyként fakadó képzetét
színezi balgák hitének ecsetjével.
Kergetik kegyetlen agyrémek, rémképek.
Éjét üszkössé, napját semmivé emésztve
égeti lángszemű sötétvörös álma.
Zöld pupilla szűkületén szövögetett
kapcsolata kámforként illanva ellebben.
(2009-07-09)