Ismerős vagy, mintha hajdan
éltem is volna már veled,
otthon, kertben, utcazajban
felsejlik arcod hirtelen.
Követsz, halk neszként mögöttem
ott vagy mindig, bárhol legyek,
hallom kopogni mély csendben
közelgő könnyű léptedet.
Te elsuhansz láthatatlan,
ha váratlan ajtót nyitok,
légből, ködből szőtt alakban,
te, kit álmom megálmodott.
Eltűnődöm néha, nem te
ültél a hűs lugas alatt
vagy mohás gyepén a kertnek
figyeltél engem hallgatag.
Az előbb még ott pihentél,
de tűntél, suhantál tova,
dalolva patakhoz mentél,
míg kondult estharang szava.
Választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, mert visszavártalak,
hallak-e még, szólsz-e, jössz-e,
már bánom, hogy megbántottalak.
Alakod már a távol légen túl
megvillan még a part felett,
eltűnsz és lelkem szomorú,
de egyszer ott leszek veled.