Emlékszem még égi jelekre,
az éj már kihunyt odakinn,
a virradat gyengén derengve,
égett letörött kezein.
Az élet hasztalan emésztett,
gyötört, csigázott, mardosott,
a nappal növekvő kísértet,
a szürke égre fényt dobott.
Az ablak alatt sietősen
lépések kopogtak tova,
hólyagot hányt a hűs esőben,
a sok zavaros pocsolya,
és nyúlt a nap, kínlódva forgott
agyamban a meddő gondolat,
hány kérdés - egyet meg nem oldott
a tavaszba szökő könnyáradat.