Éjjelszárnyú lepel alatt szöktek messze
Csónakháton az átkos városból,
Sarkuk nyomán lengett tompán hóhérfejsze
Vérszín, halált suttogó acélból.
Feladatuk bevégezvén menekültek,
Tudták, titkuk súlya nekik végzet,
Alkotásukért túl nagy árat fizettek,
Mire a nagy mestermunka kész lett.
Négy ősz üvegfúvó evezett csendesen,
A menekülés vize habjain,
Velencét és az őrült dózsét sebesen
Hátrahagyva, remény hullámain.
Mikor a mű elemeiből összeállt,
Titkát sírba kellett volna vinni,
Hogy Velence minden köve üvegből állt,
Végleg el kellett volna temetni.
Távolba tűnt Velence, az úszó város,
A négy üvegfúvó messze járt már,
A titokkal: a csillogó üvegváros
Egyszer majd összedől, mint kártyavár.