Csoda volt, amit megéltem, ennél
jobbra akkor nem vágytam sosem,
mert szívem, te nagyon szerettél,
s hogy dobogtál, lobogtál velem.
Boldogság, kín otthagyta mélyen
belém rögzítette zord nyomát,
hosszú búban, szenvedélyben,
most csendben alszik az a régi láng.
Ha györtörtelek is annyi mással,
bocsáss meg, utunk mégis egy,
amiről csak hallgatás vall,
dobbanásaid adtad nekem.
Tekintetek mohón figyelnek
és szívemen vágy viharzik át,
indul a csendes, néma, dermedt
éjben megszabott útján tovább.