/Ismeretlen bakháti bárd, valamikor a második negyedkor végéről, midőn zarándoklatot tett az egykori Lovas sírjánál./ - Ihlette: Eragon
Hegyek hátán kelt életre
A bús szél bús éneke,
Leáldozott, köddé fakult
A volt hősök ideje.
Alagaësia régmúlt, szunnyadt,
Idő időt követett,
Békés napok elszálltak bár,
Él, remél a szeretet.
Föld és ég bár megváltozott,
Történelem tova lett,
Van, mi örök, halhatatlan,
Őrzi az emlékezet.
Fenn a szirten, felhők alatt,
Ragyog büszkén a Napba,
Gyémántból kovácsolt sírbolt
Néma, fehér sugara.
Bromnak hívták, ez volt neve,
Elmúlt hajnal hősének,
Sírja felett csendült lágyan
Fényes Shur’tugal-ének.
Voltak hősök, voltak bátrak,
Nevük talán fennmaradt;
Brom köztük él, velük nyugszik
A csillagos ég alatt.
A Lovasok elmentek már,
Sötét alkony köszöntött,
Nem lángol több ignasia,
Feledésbe öltözött.
De ha elhagy minden remény,
Fáj a jelen hidege,
Emlékezz a múltba veszett
Hősök dicső nevére!
És ha remény szikrája kél,
Táplálod a hit tüzét,
Hallod talán, korokon túl
Sárkányok üvöltését!