Mert nem fogtad szorosan kezem,
s én elvesztettem gyengéd só-ízű szádat,
most várom bezárt világban a szürkületet.
Hogy gyűlölöm az öreg ráncokat, boronákat.
Kint nyergeli már a széllovas a jó lovakat,
fákba harapnak, fogaik fűrészek,
s e reszelő szélzuhogásban - mi nem apad -,
nincs hang, nincs kép, ami visszaidézhet.
Hogy mertem hinni, hogy valaha még
visszajössz! Miért vártam időnek előtte,
- szólt a kakas, ahogy ritkult a sötét -,
rám zúdult az aznapi nap borús ökle.
Átlátszó könny a falon gyantaként csöpög,
megsajdul e rönk bordázata, érzi,
de pereg az idő, rohamozza a vén üszköt,
álmomban szemem szemedet igézi.
Egy csillag tűhegye sápad - már nem gyötör -,
koccan az ablak, a fény, kis fecske röppen,
s a reggel, mint a szél a szalmán, zizegő,
érdes tereken mocorog még álomütötten.