Lassan véget ér a perzselő nyár,
Nyakunkon a lombhullajtó ősz.
Ágról szakadt szívem titkon vár,
Valami belőlem elmenekült.
Szél süvít a betondzsungel mélyén,
Vércse-mohó kezek felém kapkodnak.
Ott lapulok kívülálló lévén,
Álszentek felém tapogatóznak.
Elmémbe fojtó álmok lopódznak,
Zománcos égen rozsdás csillagok.
Leheletnyi nesz ujjhegyen osonva,
Szunyókáló utcalámpa ragyog.
Közönybe fordult, megvakult nappalok,
A testvértelen magány mezején.
Irgalmatlan, számító alakok,
Kik ujjal mutogatnak felénk.
Tövig húzott szempilla rácsok,
Lelkek tüskéibe méreg oltva.
Hazug igazság, jelenkori átok,
Meggyalázott életek izzó pokla.
2009. július 26.