Szénaboglyán, langyos éjben
hevertem egyszer arccal felfelé
és ott villogtak fent az égen
csillaghadak szemem elé.
A Föld e kusza, néma álom
vaktában forgott csak tovább,
hittem, mint első lény a világon,
csak én látom ezt az éjszakát.
Engem sodort tovább az éjfél
vagy az égbolt közelít-e felém?
Úgy tűnt a mélység pereménél
valaki tart öblös tenyerén.
Megriadtam, szívszorongva
mérten fel a mélységeket,
ahogy pillanatról pillanatra
egyre mélyebbre süllyedek.