Fekete harang mélyen zúgó bronz torokhangja
Metszett a fekete éjszaka húsába,
Csonka fáklya haldokló, lassú táncú lángnyelve
Vájt lyukat a sötétség tömör falába.
A hideg tengeri szél légből született karja
Végigsimított az alvó fák lombjain,
Az öböl morogva nyalt habzó hullámnyelvével
Át a csendes kikötő szürke szikláin.
Hirtelen magányos varjú rikoltott élesen
A csend túl törékeny oszlopcsarnokába,
Majd megszűnt létezni minden hang, minden zajforrás;
Harang, szél, fáklyatűz és öböl hulláma.
Fehér, tajtékzó csík hasította át a tengert,
Akár egy mélyéből forrongó gőzkígyó,
A sötét víz, mint két hatalmas tenyér nyílt ketté,
S markából előtűnt egy fekete hajó.
A holtak szomorú királyságából úszott fel
A megtépett, átkozott árnyékvitorlás.
Szakadt vitorlák, rothadó fa, lógó kötelek:
Csak végtelen halál, csak néma elmúlás.
És csontok. Ezer és ezer fakó emberi csont
Hevert fáradtan a fedélzet deszkáján.
Alaktalan árny nézett végig üres szemmel a
Hullámsírból ébredt halálhajó hátán.
Rozsdás, penészes orgonasípokból sikoltott
Száz kárhozott lélek száz megkínzott hangja,
Láthatatlan kéz forgatta meg lassan a kormányt,
Fordítván a hajót a hold irányába.
A súlyos vitorlás emelkedni kezdett, fel, fel,
Mintha a hűvös szél hordozná a vállán,
Majd elindult, az égbolt roppant tengerén,
Az éjfél vizének lomha áramlatán.
Holdfény kósza, pislákoló sugara ütközött
A lebegő hajó sötétlő tatjának,
Gyenge ragyogást kölcsönözvén egy pillanatra
A deszkán álló kopott betűk sorának.
A gyilkos, csalfa Idő és a kegyetlen Halál
Elkezdték a feliratot leszaggatni,
De a fán még olvasható, jól látható maradt
A hírhedt név, a rettegett név: Hollandi.
Decken átokhajója siklott félelmetesen
Az éjszaka hullámainak vonalán,
A gyászos halálsikolyoktól zengő orgonaszó
Végigkorbácsolt az alvó világ hátán.
Mese, mítosz, mendemonda, legenda, ballada,
Vagy csak kocsmai, részeg tengerész-ének;
Hogy a Hollandi gonosz ómen, baljóslatú jel,
És ki látja, ajtót nyit csúf végzetének.
Így, a síron túli, hívogató melódia
Álmában minden alvó embert megtalált,
S a vérző szívű, utolsó meleg napkeltére
Az álmodó világ így halt szörnyű halált.