Nézd őt, ki lassan vánszorog.
Nem tudja mi az, hogy élni,
s nem is akarja elérni.
Öregnek hiszi magát, akár az országút.
Hogy lehet valaki ilyen makacs, hogy élhet benne ennyi dac?
De ő akkor is azt vallja, hogy öreg vagyok, nem tehetek róla, ilyen vagyok.
Beletörődik abba, ami korántsem igaz.
Hogy lehet ily buta?
Miért nem néz végre a tükörbe, a sorsával szembe?
Miért menekül az érzései elől e megfáradt, ifjonti vándor?
Nem felel, pedig kérdőre vonták.
Vállat vonva megy tovább, s éli életét, azt, mit már megszokott.
Nem jó ez így, tudja ő is nagyon jól.
Csak toporog, olyan mintha egy helyben állna,
viszont izzik a lába alatt a talaj, és megy csak megy.
Nem élet ez az élet, lassan rájön maga is,
de hogy mikor áll meg és pihen meg végre, még sejtése sincs.
Ideje lenne már igazán észhez térnie, magába néznie,
hisz az idő elszáll ő sem lesz örökké fiatal
s nem fog mindig ugyanarról szólni a dal.
Lépj tovább kedves vándor, s állapodj meg egy jó helyen
hol meghitt béke és nyugalom lészen.