Még kell, hogy nyíljanak piros pipacsok,
lássam a partot a völgyből.
Felmásszak arra, mely csak nekem hegy,
neki iramodjak a magányos tölgytől.
Még kell, hogy kertünk alatt mogyoró bokrot,
becserkésszünk párat.
Fussunk menekülve a kiserdőbe,
ha szörnyű hadsereg támad.
Még kel hogy legyen ott kaszinó,
bunker, vagy farm kerítéssel.
Anyáknak nárcisz és ibolya.
Imaház. Családi kripta kinccsel.
Még kell, hogy kanyarogjon habja a tájnak,
átgázoljak rajta mezítláb.
Hosszú botba kapaszkodva álljak,
vagy kutyának dobjak bele fát.
Még kell, hogy zsákban legyen a búza,
induljon a gép, hogy daráljon.
Tengerin suhanjon végig a szél,
kell, aki földet kapáljon.
Még kell, hogy nyakig érjen a fehérség,
szüneteljen miatta a ludus.
Díszelegjen előszobában a fa,
ne rohanjon! Álljon meg a tractus.
Még kell minden, ami gyerekkor,
emlékek, személyek, tájak.
Időm idült alkonyán,
kell, hogy visszajárjak.