Szerelem. Az emberiség átka,
az értelem lassú kínhalála.
Csupán vakító látomás, homályos fátyol,
mi eltakarja a szemet. Alélt mámor,
mi feledteti a valóságos életet,
s színes képeivel, hangokkal megmérgez.
Szerelem... fájdalmas, talmi érzelem,
hiteget, kihasznál egy esztelen képzelet.
Hazugság, mi nyomorba vonszol,
s kit elvisz, csupán szánalmas bolond.
Ülök a végtelen legszélén és csodálkozom,
miként pereg ujjaim közt a sivatagi homok.
Tengernyi szemcsét fúj szét a vihar,
buckát emel, majd széttiporja azt.
Mintha lelkemet látnám. Sivár, mégis lüktet,
mikor rajta a szerelem szele átsűvített.
Viharos, elmúlt szépsége undorító pokol,
a szárnyaló csodára mély utálatot hozott.
Szerelem... az emberi szív kínlodó halála,
a tudat, tiszta értelem legszörnyűbb csapása.
Ez a vers 2005-ben íródott életem egyik legnagyobb csalódását követően.