A csend halk ujjával simogat,
míg emléked ambróziával megitat.
Édesen csordogál bennem - hagyom,
s kitekintek múltbéli ablakomon.
Látom szemed villogó parázsát,
érzem ajkad sóvár vágyódását,
Érintésed, melyre pihék állnak
bőrömön seregbe katonának.
Behordja szívembe a kelő nap
lelked ízét és belőle hajtogat
hazug, hiábavaló vágyakat.
Felnőnék cakkos álomvilágból,
megfáradt valóság földjén hálnék,
Csak iszom még szerelem-ambróziából,
s hagyom ringasson messze az emlék