Szótlanná mállik a mozdulatlanság kérge
S míg harmatot könnyez a szunnyadó hajnal
Lélekszirmaim lebbennek a szélben
Vágyölelésed karjaiba kulcsolom magam.
Körém tornyosult kimondatlan szavak
Nincs semmi más, csak zilált némaság
Ólom-sziklák, mint égig emelt falak
Nehezékként feszülnek, végre kimondalak.
Ezerszer fény-arcodba temetkezem
Beléd lélegzem vágyam sóhaját
Millió csókom borítom szemedre
Pőre testem járja tested ritmusát.
S míg lágy szellők becézik a hunyorgó lombokat
Az éj tüze kihuny az ég rejtekén
Összeroppan elmémben a nyíló gondolat
S gömbölyödve tovabillen a végtelen tér küszöbén.