Kárhozott lelkek halotti máglyája ég,
Szívüket csalárdul elárulták már rég,
Magasra szöknek – mint vitorlák – a lángok,
Vásznukba vájnak az átkozott sóhajok;
Tűzeke szánt végig a holt hamumezőn,
Fekete kalászok borulnak le önzőn,
Őrli életünk pokolmalma a pernyét,
Hogy megsüssék belőle parázskenyerét,
Mit mohón faltunk be mind, nem is olyan rég,
S kárhozott lelkünk halotti máglyája ég...