Keresem azt az utat min járhatok
min boldogulhatok.
Mindenhol sötét vesz körül
az éjszaka leple alatt félve törekszem előre.
Farkasok üvöltése hallatszik, nem törődve vele, megyek tovább a kiszabott utamon.
Úgy érzem elvesztem,
sehol sem találom az én kicsiny lelkem.
A hajnal oly soká jő még el,
s addig is túlélőt kell játszanom.
Árnyak követnek, halk zörrenések sora szakítja félbe utam.
Becsukom szemem, vacognak fogaim, de akkor sem állok meg.
Mennem kell valamerre, bárhová is, csak az árnyaktól el.
Reccsenek az ágak, az erdő feltámad,
az árnyak emberek képében megtestesülni látszanak.
Hirtelen elém lép az egyik, nem beszél,
Mutogat, már-már halálán van.
Míg a másik is ugyanezt teszi.
El sem tudtam képzelni mit akarnak,
majd mindketten az előttem álló útra mutatnak,
a vállamhoz érnek, és megérintve köddé válnak.
Világossá vált számomra kik voltak ők,
nem mások, mint az őrzők.
A szív és a lélek, kik közbe léptek.
Ez idő alatt pirkadni kezdett, s az út vonalai is kirajzolódtak előttem.
Hát ez lenne az én végzetem?
Tettem fel a kérdést magamban,
választ azonban nem kaptam.
Hisz a válasz mindig itt volt előttem,
csak nem mertem szembenézni vele, azt hiszem.