Késő délután fáradtan nézel körbe,
Csattanás jelzi, hogy valami leesett a földre.
Látsz egy poros könyvet szétnyílva a padlón,
Meg egy kislányt a záródó ajtón.
Halkan sóhajtasz, a pajkosságot látva,
Nem is haragszol a szőke kislányra.
Csupán lehajolsz a leesett könyvért,
Megdermedve nézed, olvasod a címét.
„Emlékkönyv” hirdeti tartalmát a tárgy,
Tekinteted elhomályosul, már nem is nagyon látsz.
De kecses mozdulattal szétnyitod a könyvet,
A régi vésetekre csepegnek a könnyek.
Gyermeteg írásmód, ősrégi dátumok,
Néhány rajz, bátorító mondatok.
Felrémlett arcok, hozzájuk nevek,
Míg szemed könnyes, szíved belül nevet.
Sokszori csínyek a tanárnak járva,
A jegyek meg kerülnek a napló lapjára.
A sok felelet, házi meg dolgozat,
Akkor mutatták meg a gyerekek igazi arcukat.
De rég is volt már, talán úgy húsz éve,
„Mama mit olvasol? Tán a mese vége?
Van benne tündér, vagy ezüstszemű herceg?
Mi a vége anyu? A győztes a jó lesz?”
A kérdésre felnevetsz, ez a gyermeki csoda,
A kislányod csak kérdez, csendben pereg az óra.
Gyermekszemmel mese minden apró nóta,
Te csak nézed a kislányt, a könyvről dúdolva.