Ha a nappal gyertyalángja éjsötétbe fordul át,
Temetőhideg félelem vájja belém csontfogát.
Érzem, a pánik szülte fagy átjár, nem ereszt, szorít,
Fejemben ezer nemlétező torok némán sikít.
Mert... Ők itt vannak. Mindenütt. Itt vannak. Érzem. Tudom.
A sötétben ülnek, és figyelnek. Csendben. Monoton.
Ott vannak, ha kinézek a párás ablaküvegen,
És ők ott vannak, a régi beépített szekrényben.
Hallom suttogásuk a plafonon át, a padlásról,
Hallom körmük éles kaparását az ágyam alól.
Nem bírom tovább, arcom a takaró alá rejtem.
Itt vannak. Hűvös leheletük a tarkómon érzem.
A percmutató gyilkos lassúsággal gördül tova,
Oly sok idő, mire felviláglik a nap sugara.
Zakatol a szívem. Fáj. A takaróm lassan leejtem.
Ők már elmentek. Mindnyájan. A szoba üres. Érzem.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt, mint mindig. Két éve már.
Nem alszok soha, mert tudom, gonosz lelkük csak rám vár.
Nem alszok. Semmit sem. Ők csak erre várnak. Csak erre.
Két éve menekülök az álmatlanság ölébe.
...mert... ha elaludnék... ágyamat...
...Üresen érné az első és az utolsó napkelte...