Csak egy parázsló cigaretta fekszik az útmentén,
Csak úgy, izzón, füvet perzselve válik vele eggyé.
Pörköl bokrot, fát és annak lobjait,
Harap nagyokat erdőkbe, s otthagyja halott romjait.
Nem elég! Még kellenek a házak, s a sikolyok,
Füstbe fulladó élőlények, sűrűn gomolyog.
Kopasz hegyek oldalán, tátongó mély sebek,
Völgyön át terjedő, vöröslő lángnyelvek esznek.
Esznek végeláthatatlan mohóságot mutatva,
Kutatnak éghetőt, így messzire utaznak.
Éhes tűz, ősi elemként adja melegét, mint a Nap,
S fénye távoli mezőket riogat, elérni csak egy pillanat.