P-24 Hurrá, nyaralunk!
Írta: nappalyazat Dátum: Augusztus 04 2009 08:40:51
H
Szóval ez a tavaly nyári nyaralás is olyannak indult, mint a többi. Hetekkel előtte elkezdtük a készülődést, a munkahelyemen naponta ráhúztam egy-egy órát, hogy ne várjon hatalmas halom elintéznivaló, ha majd hazajövünk.
Teljes hír
P-24 Hurrá, nyaralunk!
Szóval ez a tavaly nyári nyaralás is olyannak indult, mint a többi. Hetekkel előtte elkezdtük a készülődést, a munkahelyemen naponta ráhúztam egy-egy órát, hogy ne várjon hatalmas halom elintéznivaló, ha majd hazajövünk. Az utolsó napokban pedig szinte csak arra koncentráltunk, hogy minden odakerüljön a nagy sárga ágyra, ahol gyűjtögettük a vinnivalót. Aztán az indulás előtti este megteltek a táskák és kint landoltak a garázsban öreg Suzukink csomagtartójában.
- Az ajtók záródnak- mondta Balázs fiam, aki felvállalta az „utolsó mindent megnéz, hogy rendben van-e” felelősségteljes feladatát, mivel fóbiámnak köszönhetően én a vasalót és az ajtókat is négyszer-ötször le szoktam ellenőrizni és félt, hogy ha én zárok, a szabadság letelte előtt nem sikerül elindulnunk. Az előre megbeszélt időben csapódtunk a rokonok alkotta konvojhoz, így az a veszély sem fenyegetett minket, hogy eltévedünk – bár nálam ezt előre sosem lehet tudni. Lelki szemeink előtt felrémlett az úti cél: a Tihanyi félsziget, ott egy hatalmas, klímás bungaló, amit egy hétre kibéreltünk. A hűtőtáskában sörök, üdítők és szendvicsek várták a végzetüket, no és egy hatalmas csirke, amit előző este lesütöttem, hogy ne főzéssel kelljen kezdeni a nyaralást. A tank tele, az ablak tiszta, bár a hőmérő 36 fokot mutat, de sebaj, van a kocsiban is klíma, nem kell kétségbe esni. Tartom a lakott területen belül ötvenes, külterületen pedig kilencvenes tempót, mert a szabály az szabály, így a tesóm többször is leáll az út szélén és megvár, mivel azt hiszi elkeveredtem. Pedig csak egyszer, csak egyetlenegyszer fordult elő, hogy a solti körforgalomban Pest felé kanyarodtam le, amikor Dunaföldvár felé kellett volna, de negyedóra múlva az első telefonra visszafordultam…
Lehet, hogy ezért, de mindenki fellélegzett, amikor megláttuk a Balaton csillogó kékjét, majd nem sok idő múlva beálltunk a komp előtti várakozó, kígyózó sorba. Részvéttel néztük a hőségtől remegő aszfalt felett azokat, akiknek nem volt klímájuk az autóban, szakadt róluk a víz, miközben szinte csak araszolgattunk előre a déli melegben.
És bár ezt másfél órával ezelőtt nem gondoltuk volna, mi is az elsők közé kerültünk. A családi konvoj utolsó autójaként a tengerészcsíkos pólós fickó intésére várva akartunk besorolni a kompra felvezető sávba, de akkor megállt intett. Megtelt a vízi jármű.
Kétségbeesve kiabáltam ki a férfinak, hogy mi is hozzájuk tartozunk, mire ő megvonta a vállát és mondta, hogy majd megyünk a következővel. Hosszas könyörgésemnek engedve - és talán azért is, mert a kompról szóltak, hogy van még egy hely - intett és én boldogan ugrottam vissza a kocsiba. Gázt adtam, sebességbe raktam az autót, az meg- lefulladt. Kétségbeesve igyekeztem újra és újra indítani, de a végén az aksi már nyögni sem tudott. Felvillant, aztán elaludt a lámpa fénye örökre. Nem bírta az öreg járgány a másfélórás klímajáratot.
- No nem mennek, már nem sürgős? - kérdezte a matrózcsíkos.
- Gondolja, hogy ha tudnék, nem mennék- löktem vissza a szót a gombóccal küszködve a torkomban, de már nem hallotta, a másik sávban integetett a kocsiknak. Összeszedve háromszavas angoltudásomat, a mögöttünk álló, idegen rendszámú kocsihoz léptem, amelyben négy szekrény nagyságú kopasz férfi ült és segítséget kértem, mert ketten nem bírtuk arrébb tolni a Suzukit a sor elejéről. A fickó először úgy tett, mintha nem is látna, majd németül válaszolt, hogy nem érti, amit mondok. Nem baj, megy az is- pár szót előkapartam még a negyedszázada letett érettségi idejéből és így is megkértem őket, úgyhogy morogva, sziszegve bár, de kiszálltak a kocsiból és löktek egyet az enyémen, felismerve, hogy amíg elzárom az utat, ők sem jutnak előre, így odébb gurultunk a leállósávba. Igaz, jobb lett volna az árnyékban, de nem voltunk olyan válogatós helyzetben. Újabb két óra múlva megérkezett a helyi autószerelők gyöngye és potom hatezerért bebikázta a kocsit fél másodperc alatt. Azt még elmondta, hogy ha a kompról le is akarok menni, ne állítsam le a motort. Úgy tettem, tehát már semmi sem akadályozott meg bennünket, hogy a többiekkel együtt mi is elfoglaljuk a szállásunkat.
A formaságok elintézése után becipeltük a csomagokat, kezdetét vette a honfoglalás. A papa és a mama a benti szobába mentek, a két kicsi a szülőkkel a másikba, nekünk a galéria jutott. Nem baj, oda csak a fele csomagot kell felvinni, a kaja lent marad a konyhában. Ha kint 36 fok van, akkor bent 45, fent pedig az emeleten legalább 60. Legalábbis ennyinek éreztük.
Nem szomorkodtunk és kétségbe se estünk, hiszen ott volt a klíma. Hát az annyit ért, mint halottnak a csók, legyintettünk, hogy ráérünk, hiszen innen egy hétig nem megyünk sehová, majd csak lehűl annyi idő alatt a levegő. Nem hűlt le, de ezt akkor még nem tudtuk, így bizakodtunk.
A skandináv típusú nagy francia ágy kényelmesnek tűnt. A tesóm azonnal rá is vetette magát, hogy kipróbálja. Nem kellett volna, ugyanis hatalmas robajjal az egész leszakadt, és Tomi ott hevert a földön a matracok és a fapántok között, mi pedig rémülettől tágra nyílt szemmel meredtünk rá.
- Biztos összeszáradt a nagy melegben a fa- szabadkozott, miközben kihámozta magát és visszaállított mindent az eredeti felállásba. Majd óvatosan feküdjetek rá- mondta és hogy szemléltesse, úgy is kipróbálta. Hát óvatosan is leszakadt. Nem maradt más hátra, letettük a matracokat a földre és beletörődtünk, hogy hat éjszakát a földön fogunk tölteni.
Házbejárást tartottunk, végignéztünk minden szobát. A mama ágyára óvatosan leültem pihenni, okulva a fél óra előtti tapasztaltakból, de nem történt semmi rendkívüli, úgyhogy leheveredtem. Akkor lépett be a fiam, aki a maga 17 esztendős lendületével lehuppant mellém és akkor bekövetkezett az, ami odafent. Azzal a különbséggel, hogy itt a keret is kettétört. A döbbenet csendjét a hangos nevetés váltotta. A hasunkat fogva szabályosan röhögtünk kínunkban, mert rájöttünk, ha ilyen lendülettel fogynak az ágyak, akkor estére egy sem marad.
De szerencsére nem így volt, abbamaradt a sorozat ezt az ágyat pedig egy betontömbbel alátámasztottuk.
Rövid időn belül berendezkedtünk, keresztlányom udvarlójával sátrat vert a falatnyi udvaron, tesóm felajánlotta a mamának az ágyát, így ő a lépcső alatti fordulóban alakította ki a fészkét. Este az egyéves Marci az otthonról hozott járókájában, a többiek pedig azokban az ágyakban, amik megmaradtak, nyugovóra tértünk. Reggelre megtelt a lakás, tudniillik hajnali háromkor a szakadó eső elől az udvaron tanyát vert fiatalok is bemenekültek, mivel kiderült, hogy a sátor mégsem vízhatlan. Ők ettől kezdve a konyhában aludtak a földön.
A kezdeti megpróbáltatások ellenére gyönyörű hetet töltöttünk a félszigeten, sokat kóboroltunk, sétáltunk, fürödtünk, nagyokat ettünk, pihentünk. Az utolsó előtti nap a gyerekek könyörgésének engedve felültünk a szigetnéző kisvonatra. Gyönyörű idő, kellemes napsütés, az Jóisten is kirándulásra teremtette ezt a napot. Rábírtuk a mozgáskorlátozott mamát is, hogy jöjjön el velünk, nem kell menni egy lépést sem, nem lesz semmi fárasztó. De nem így volt. A vonat lassan szuszogva, erőlködve rugaszkodott neki az emelkedőnek, hatalmas fekete füstöt okádva. Eddig ez nem is lett volna gond, csakhogy a füst nem a kéményből jött, hanem a kocsi alól. Mert egész egyszerűen kigyulladt. Mire a mozdonyvezető meghallotta kiabálásunkat és eljutott a tudatáig, hogy mi történt, már egy egész gumitemetőnyi füstöt lenyeltünk. A hányingerrel küszködve leszálltunk, s bár a poroltóval pár perc alatt eloltották a tüzet, a mozdony működésképtelenné vált, így gyalog kellett utunkat folytatnunk. Alig három-négy kilométeres túra állt előttünk, és visszafelé is ugyanennyi lett volna, úgyhogy inkább a tóparton megvártuk a papát, aki visszament a bungalóhoz az autóért. A gyerekek a fürdést is élvezték, mi viszont a kialakult helyzetet nem annyira, mivel nem volt fürdőruhánk és árnyék sem.
Ma már megszépíti az emlékezés az akkori gyötrelmeket, megpróbáltatásokat. Mennyire unalmas is lenne a világ, ha nem tarkítanák ilyen közös élmények. Azóta is fuldoklunk a nevetéstől, ha visszaemlékezünk a történésekre, hiszen szakasztott „Szeleburdi család” voltunk. Elég egy matrózcsíkos pólót felvenni, vagy ha valaki ráveti magát az ágyra…
Idén Siófokra mentünk, a forgatókönyv ugyanaz, hetekkel előtte munkaátcsoportosítás pár nappal előtte sárga ágy…
A kocsit azóta már lecseréltük, az Opel most volt műszakin, új az aksi, a tank tele, az ablakok tiszták, a csomagok, a sörök, az üdítők és a csirke a hűtőtáskában.
Balázs bezárja a kaput, kényelmesen hátradőlünk és kezdetét veszi a „nagy utazás”. A solti körforgalomban Dunaföldvár felé fordulunk, és nemsokára már látjuk is a Balaton csillogó kékjét, amikor fiam bátortalanul megszólal: - Anyu, azt a barna táskát is akartad hozni, ami a fotelban volt?
- Persze, abban van a pénzünk.
- Hát, azt nem raktam be…
Szóval Hurrá, megint nyaralunk!