V-43 Nyár a Balatonnál…
Fülledt, poros napon, de ifjú lelkű nyárban
Érkeztem pihenni Koppány birtokára.
Ősapánk földje ez: fénylő Magyar Tenger,
Hűs habját élvezem, bár múltját csak sejtem.
S míg selyem homokjába burkolom a lábam,
A hullámzó tótükör vízággyal kínálgat,
Hol ezrek nyújtóznak évszázadok óta;
Kegyeit az Isten itt két marokkal szórta.
Ömlik az áldás: jó bor, lágy kenyér,
Megfér itt a paraszt, s a tisztes úri nép.
Kiskacsa ring sípolva anyja után,
Hal lakomája nem marad messze-soká.
Barázdáját szántja ég-mezőn a Nap,
Déli harangszóra csókot osztogat.
A parton pecsenye sül, fő a jó halászlé,
De az én ábrándom messze-messze jár még!
Valahol a múltban, a vezér táborában
Szívom be páráját az ezer éves nyárnak,
Mely mint az ó bor: pikáns, erős, fanyar,
Részegülvén tőle: szemembe könnyet csal.
Elrévülök… pogány sámándob szól.
Regéket hallok a hírös fehér lóról
Magáról, vagy annak jó magyar fiáról,
S a Balaton vizén csodaszarvas táncol.
Ki látott még ilyet?! Tó tükrén délibáb?!
A Magyar Szürke csorda otthagyta a pusztát,
S itt terelődnek a hot-dogos mögött;
Köztük –egy guba alatt – pipa füstölög.
Eszem ment el, vagy csak megszúrt a Nap?
Bár a balatoni nyárnak száz bolondja akad,
Mégis körbe nézek, hogy ez a látomás
Magányos jussom, vagy akad benne társ?!
Meghúzom magam; az embertömeg ásít,
Mindenki más úgy látszik normális,
De én megszédültem a fehér vitorláktól,
Hiszem: ősi népem veti ott a hálót.
Majd kezembe nyomnak egy tál forró ételt,
Törölközőm mellé egy csikós is letérdel.
Felnézek rá: - Koppány vezér hivat!...
-De hát ki vitte el a pogányaimat?!
Eltűnik egyszerre Koppány és a ménes,
Magyar Szürke, kuvasz nádba-sásba téved.
Mesés délibábom a hullámokba omlik,
Az idő kereke fájón visszafordít.
Kanalazok lassan, túlzsúfolt magányban,
Közben egyre jobban megnyúlnak az árnyak.
Vidám labdajáték veszi kezdetét,
Mosolygó srácok futnak szerte-szét.
Mellettem egy úr ül csíkos hintaágyban,
De mért cserélt most helyet Mátyás királlyal?!
Mit tehettek bele egy-tál ételembe?!:
Az úrnak göndör fürtöt ereget a feje.
Babérkoszorú is kúszik homlokára,
Majd megmerevedik mellszoborrá válva.
Megrázom fejem; úszom inkább egyet,
Hadd térjen nyugodni a kísértő szellem!
Esteledik. A nyár fény-árny lugasában
Az emberek tűnnek, épülnek a sátrak.
Fürödni megy a Nap: piros gúnyája
Halkan alámerül a vízi-világba.
S felcsendül ekkor a muzsika fénypontja:
Millió kis májesztró: tücsökúrfi húzza
Az édes szerelemnek lüktető dalát,
Ezeregy szólamú fűszeres szerenád!
Néha közberikolt egy becses szólista:
Csibéit altatja a fűzfán egy pacsirta,
És a békák: ősnépi karének.
Ugye Ti zengtétek anno Koppány vezérnek?!
A csillaggal kivert éj is a parton talál.
Magához láncolt és bűvöletébe zárt.
Nyugodni tér hát immár a Múzsa,
Ki e históriát a fülembe súgta.
Alszom már békén, álmaim édesek:
Látom a Balatont, a napfényt, a kék eget.
A Régmúlt hajójának felülök tatjára,
S újra elém tárul Koppánynak országa…
Nyíregyháza, 2009. 07.22.